Úgy érzem, elárult. Az egyik legjobb barátnőm, és igazából már sose lesz az. Valaki máshoz talrtozik, aki elvette. Tőlem vette el. És most feleség. És egy éven belül gyereket akar. Soha többet nem lesz szabad.
Olyan dühös vagyok, hogy sírni tudnék. Pedig az eljegyzése is kiborított, felkészülhettem volna. Valahogy mégsem számítottam rá, hogy tényleg bekövetkezik.
Pedig boldog. Ezt akarta, erre várt. Most beteljesedett az öröme. Nekem is örülnöm kéne vele, hiszen a barátja vagyok. És örülök is, hogy örül. De féltékeny vagyok. Sőt. Inkább mint veszteséget, siratom. Nem is bánom, hogy nem voltam ott. Nem bánom, hogy nincs képem. Majd lesz. Majd hozzászokok.
Emlékszem, egyszer megegyezünk, hogy majd ha párgyerekes lestrapált fiatal anyuka lesz, egyszercsak váratlanul megjelenek és elrabolom egy napra, és akkor megint egyetemisták leszünk mindketten, és megint kacagunk a világ arcába. Megigértem neki, hogy nem engedem elfelejteni ki volt.
Habár, ez most legalább annyira valószínűtlennek tűnik, mint az, hogy valaha napokat töltöttünk együtt, családtag volt. Semmi nem lesz már a régi.
Maris, nagyon hiányzol.
