Ma olyan órám volt, hogy arra nincs szó, sem több szóból álló kifejezés. Hihetetlen. De a szó szoros értelmében. Nem akartam elhinni, hogy ott ülök. Helyesebben, hogy én ülök ott, és nem mondjuk az intézetigazgató vagy valaki az 'ombucmanntól'. Mondjuk lehet ennek jó oldala is, mert így nem égetik fel a tantermetés szórják fel a helyét sóval, a kedves oktatót és a két hallgatót nem hányják máglyára vasvillával és temetik el a földi maradványaikat jelöletlen sírba.
Jobbik esetben, ha valaki harmadévesen még mindig nem tud egyetlen angol szót sem helyesen kiejteni (beleértve az 'or' és 'I' szavakat is) akkor finoman a tudtára adják, hogy ez nem lesz elegendő. Vagy kevésbé finoman. De nem hagyják, hogy 70 (!!!) percen keresztül olvasson fel forrás szöveget prezentálás címen. Kevésbé jobbik esetben nem lesz papírja róla, hogy mit művelt és milyen címen művelte azt három évig, mégrosszabb esetben lesz neki, és Úristen kegyelmezz, angoltanárként, angol nyelvű levelőzként, anyanyelvi asszisztensként stb szabadíthatja a pandorai iszonyt a világra, ráadásul ugyanolyan dokumentum fogja erre feljogosítani, mint ami neked lesz.
Nem tdom leírni azt a hetven percnyi kínt és gyötrelmet. Abban a pillanatban kivételesen még az oktató igencsak megkérdőjelezhető pedagógiai és motivációs módszereinél is rosszabbul érintett a produkció. Hazafelé pedig (miután eltelt agy 10 perc amíg rebootolt az agyam és újra elkezdtem érezni) kifejezetten sajnáltam magam a jelentős mennyiségű agysejtveszteség, ősz hajszál, ránc és tikk miatt, amivel a mai nap megajándékozott, mivel nem elég végighallgatnom, még azt is tudnom kell, hogy SENKIT nem érdekel hogy mégis mi folyik egy ilyen szemináriumon.