A sehova se tartozás érzése újult erővel fészkeli be magát az életembe. A láthatatlan fal vastagodik köztem és mindenki más között: halljuk egymást, de nem értjük. A távolság hidegét nem melegíti át a konzummosoly és egy reggel arra ébredsz, hogy már megint a halálodat kívánod.

Nincs még csak hasonló se. Nincs biztonság és minden társaság ellenséges. A biztosnak hitt deszka is eltörik, vagy egyszerűen csak kiderül róla, hogy sosem volt.

A csend ordítja, hogy nincs út ember és ember között.

Egy hét múlva születésnapom lesz.

Ma olyan órám volt, hogy arra nincs szó, sem több szóból álló kifejezés. Hihetetlen. De a szó szoros értelmében. Nem akartam elhinni, hogy ott ülök. Helyesebben, hogy én ülök ott, és nem mondjuk az intézetigazgató vagy valaki az 'ombucmanntól'. Mondjuk lehet ennek jó oldala is, mert így nem égetik fel a tantermetés szórják fel a helyét sóval, a kedves oktatót és a két hallgatót nem hányják máglyára vasvillával és temetik el a földi maradványaikat jelöletlen sírba.
Jobbik esetben, ha valaki harmadévesen még mindig nem tud egyetlen angol szót sem helyesen kiejteni (beleértve az 'or' és 'I' szavakat is) akkor finoman a tudtára adják, hogy ez nem lesz elegendő. Vagy kevésbé finoman. De nem hagyják, hogy 70 (!!!) percen keresztül olvasson fel forrás szöveget prezentálás címen. Kevésbé jobbik esetben nem lesz papírja róla, hogy mit művelt és milyen címen művelte azt három évig, mégrosszabb esetben lesz neki, és Úristen kegyelmezz, angoltanárként, angol nyelvű levelőzként, anyanyelvi asszisztensként stb szabadíthatja a pandorai iszonyt a világra, ráadásul ugyanolyan dokumentum fogja erre feljogosítani, mint ami neked lesz.
Nem tdom leírni azt a hetven percnyi kínt és gyötrelmet. Abban a pillanatban kivételesen még az oktató igencsak megkérdőjelezhető pedagógiai és motivációs módszereinél is rosszabbul érintett a produkció. Hazafelé pedig (miután eltelt agy 10 perc amíg rebootolt az agyam és újra elkezdtem érezni) kifejezetten sajnáltam magam a jelentős mennyiségű agysejtveszteség, ősz hajszál, ránc és tikk miatt, amivel a mai nap megajándékozott, mivel nem elég végighallgatnom, még azt is tudnom kell, hogy SENKIT nem érdekel hogy mégis mi folyik egy ilyen szemináriumon.

Jó idő telt el. Minden óta.

Életem csendes boldogságban telik, néha már olyan szintű közönyösségnek köszönhetően, amitől már-már lelkiismeretfurdalásom van. Pedig én akarok törődni az emberekkel. Tényleg. De úgy néz ki ez a funkció nem található a szerkezeten, vagy legalább is csak limitáltan működik.

Viszont ennek is van jó oldala. Tegnap azon kaptam magam, hogy az a bajom, hogy nincs semmi bajom. Ez így nem túl értelmes, de amikor az embert bántja valami, azon úgy elrágódik, elvan vele, néha előveszi magányosabb perceiben és nézegeti, esetleg naplót vezet róla. De tegnap, ahogy a szokásos intellektuális műveleteimet folytattam (koliban feküdtem az ágyon és néztem a plafont) rájöttem, hogy nincs dédelgetendő bajocskám. Nyitott könyv vagyok magamnak.

És most jön az érdekes rész: csalódtam. Mondhatni, kibrándult lettem, hogy ezentúl már nem fogok magamnak meglepetést okozni? Kiszámíthatóvá válok magamnak? És ami a legrosszabb... lehet ezt jelenti felnőttnek lenni? Már nem azért, de rohadt unalmas.

De persze, az is lehet, hogyha majd jól megpakolnak a szorgalmiban, már nem lesz ennyi időm a plafonnal társalogva ontológiáról filozofálni.

Ja, és az egri balesetin disco zene megy. Ezt fontosnak tartom megemlíteni.