A pillanat, amikor 'némi' illumináltáság befolyása alatt az ember hirtelen  éhség utáni régen nem érzett, mégis biztosra várt elteltséggel néz a másnap elé: Mert megérdemlem. Csaktán nem véletlenül létetik az alkohol.

Vicces így írni. De mindenestre megnyugataó, hogy így sem vagyok valaki más.

Mondjuk, például Tyler Durden. Pedig közel voltam hozzá.

Uncertainty avoidance

Erőlködve írom a szavakat, életem eddigi legnagyobb válságában, csakmert ha írok, hátha jobb. Hátha kisebb lesz a kétségbeesés, a vádlás, a szégyen, az aggodalom, a fájdalom, a félelem. Hátha nem kell életem végéig a megbánást magammal hurcolni, és lesz még aranysárga nyarunk, Madlenem.

Tanácstalanság. Se így, se úgy, állhatatos lelkiismeretfurdalás, haszontalanság, feleslegesség, meghasonlás. Innen már egy lépés a tél és csend és hó és halál. A tükörben egy ismeretlent talál.

Hiányzom magamnak. 6 hét tönkre tett, megkérdőjeletett bennem mindent, amiben eddig biztos voltam, hányingerrel kelek a 7 órányi lázálom után. Nem tudok enni, nem tudok pihenni, többet sírok mint valaha. A Nagy Bánat ideje koordináta rendszerben. Az idegösszeroppanás íze a nyelvem alatt.

Értéktelennek érzem magam, aki csalódást okoz mindenkinek.

Na erre emlékezz, ha megkérdezed magadtól, hogy miért nem fejezted be ezt a szakot.

Ringatom magam,

hogy ne fájjon annyira kettétépett lelkem,

kettészakadt, mart, zavart,

ordító hangtalant bezárva választott falak közé

nyughatatlan bénaság folyt lefelé.

Megint itt van. Megint rám vicsorít és

röhögve döf keresztül, mérgez meg, zsigerel ki.

„Előtted a kesztyű. Ezt éld túl.”- okádja a szerelem.

A sehova se tartozás érzése újult erővel fészkeli be magát az életembe. A láthatatlan fal vastagodik köztem és mindenki más között: halljuk egymást, de nem értjük. A távolság hidegét nem melegíti át a konzummosoly és egy reggel arra ébredsz, hogy már megint a halálodat kívánod.

Nincs még csak hasonló se. Nincs biztonság és minden társaság ellenséges. A biztosnak hitt deszka is eltörik, vagy egyszerűen csak kiderül róla, hogy sosem volt.

A csend ordítja, hogy nincs út ember és ember között.

Egy hét múlva születésnapom lesz.

Ma olyan órám volt, hogy arra nincs szó, sem több szóból álló kifejezés. Hihetetlen. De a szó szoros értelmében. Nem akartam elhinni, hogy ott ülök. Helyesebben, hogy én ülök ott, és nem mondjuk az intézetigazgató vagy valaki az 'ombucmanntól'. Mondjuk lehet ennek jó oldala is, mert így nem égetik fel a tantermetés szórják fel a helyét sóval, a kedves oktatót és a két hallgatót nem hányják máglyára vasvillával és temetik el a földi maradványaikat jelöletlen sírba.
Jobbik esetben, ha valaki harmadévesen még mindig nem tud egyetlen angol szót sem helyesen kiejteni (beleértve az 'or' és 'I' szavakat is) akkor finoman a tudtára adják, hogy ez nem lesz elegendő. Vagy kevésbé finoman. De nem hagyják, hogy 70 (!!!) percen keresztül olvasson fel forrás szöveget prezentálás címen. Kevésbé jobbik esetben nem lesz papírja róla, hogy mit művelt és milyen címen művelte azt három évig, mégrosszabb esetben lesz neki, és Úristen kegyelmezz, angoltanárként, angol nyelvű levelőzként, anyanyelvi asszisztensként stb szabadíthatja a pandorai iszonyt a világra, ráadásul ugyanolyan dokumentum fogja erre feljogosítani, mint ami neked lesz.
Nem tdom leírni azt a hetven percnyi kínt és gyötrelmet. Abban a pillanatban kivételesen még az oktató igencsak megkérdőjelezhető pedagógiai és motivációs módszereinél is rosszabbul érintett a produkció. Hazafelé pedig (miután eltelt agy 10 perc amíg rebootolt az agyam és újra elkezdtem érezni) kifejezetten sajnáltam magam a jelentős mennyiségű agysejtveszteség, ősz hajszál, ránc és tikk miatt, amivel a mai nap megajándékozott, mivel nem elég végighallgatnom, még azt is tudnom kell, hogy SENKIT nem érdekel hogy mégis mi folyik egy ilyen szemináriumon.

Jó idő telt el. Minden óta.

Életem csendes boldogságban telik, néha már olyan szintű közönyösségnek köszönhetően, amitől már-már lelkiismeretfurdalásom van. Pedig én akarok törődni az emberekkel. Tényleg. De úgy néz ki ez a funkció nem található a szerkezeten, vagy legalább is csak limitáltan működik.

Viszont ennek is van jó oldala. Tegnap azon kaptam magam, hogy az a bajom, hogy nincs semmi bajom. Ez így nem túl értelmes, de amikor az embert bántja valami, azon úgy elrágódik, elvan vele, néha előveszi magányosabb perceiben és nézegeti, esetleg naplót vezet róla. De tegnap, ahogy a szokásos intellektuális műveleteimet folytattam (koliban feküdtem az ágyon és néztem a plafont) rájöttem, hogy nincs dédelgetendő bajocskám. Nyitott könyv vagyok magamnak.

És most jön az érdekes rész: csalódtam. Mondhatni, kibrándult lettem, hogy ezentúl már nem fogok magamnak meglepetést okozni? Kiszámíthatóvá válok magamnak? És ami a legrosszabb... lehet ezt jelenti felnőttnek lenni? Már nem azért, de rohadt unalmas.

De persze, az is lehet, hogyha majd jól megpakolnak a szorgalmiban, már nem lesz ennyi időm a plafonnal társalogva ontológiáról filozofálni.

Ja, és az egri balesetin disco zene megy. Ezt fontosnak tartom megemlíteni.

Ducktails: Dagobert bácsi és a kacsavágás, avagy egy hét vidéken

Bejegyzés kelte: 2010 07 15 (nem volt net)

Igen, végre eljött az idei nyár nagymamás hete, és ezzel minden falusi öröm és bánat. Mint az a címből is sejthető, a mai nap nem virradt minden élőlényre olyan fényesen: négy kacsa felett sújtott le Demoklész kardja, a tervezett öt helyett, tehát ha Titánok harcásan akarjuk mondani, Fortuna egynek megkegyelmezett. Mondjuk Fortuna római volt asszem…tökmindegy. 

Reggel fél ötkor keltem, és 3 óra múltán két nagyon értékes tapasztalattal gazdagodtam: egy, hogy a kora reggel az az időszak, amikor a rég nem tapasztalt érzést, a >fázást< újraélhetem, és kettő, hogy kacsát vágni nehéz. Egyáltalán az ötlet is nehézkes, mivel a kacsa az ugye tollaspihés, puha, aranyos, édesen csámpázik, és sajnos, finom. Ehhez azonban a kacsának át kell esni egy elég, mondhatni kellemetlen procedúrán, miszerint elvágják a nyakát, de mivel vízi madár, nagy a tüdeje, és elég nehezen hal. Innentől tulajdonképpen a kacsának mindegy, de higgyétek el, a kacsatisztítás ás bontás nem annyi, mint a tyúk esetében. Most gyengébb idegzetűek kedvéért nem írom le min mentünk ma keresztül (én és a kacsa) , pedig lehet mindenki vegetáriánus lenne aki olvassa a blogot, de legalábbis a kacsafarmok bevétele radikálisan csökkenne. (Szinte látom magam előtt a címlapokat: A magyar állatgazdaság gyilkosa, Marie Antoinette! xD

Szintén új tapasztalat, hogy a kacsának MINDEN rásze felhasználatra kerül. A húson kívül a még elfogadható részeket mi fogyasztjuk, ezt hívják felettébb szerényen „kacsaapróléknak”, míg a ’halál gusztustalan’ kategóriát a kutyák-macskák veszik kezelésbe. Ehhez elég annyi, hogy értelmet nyert számomra a „szőröstül-bőröstül” kifejezés, és állatetetéskor átsuhant az agyamon, hogy vajon hogy lehetne odaadni a kutyatálat a kutyának, a nélkül, hogy hozzáérnék. Mármint a tálhoz.

Ezen kívül olvasás és híradó dögivel. A mai nap folyamán, már olyan lenyűgöző programokat is beszerveztem, mint az azzal való kísérletezés,hogy pölö az idegmérgezett de még élő legyet ha beledobom a pók hálójába vajon az megérzi-e a legyen a kemotoxot, és ha nem, belepusztul-e ő is. Sajnos a kísérlet meghiúsult, ugyanis a fél méter átmérőjű keresztespók hálójába sierült úgy beledobnom a legyet, hogy pont átesett egy icipici résen és az Othellósban landolt. Ehhez is tehetség kell.

Amúgy készül a Steven Seagal pakk osztályozása, és sorba állítása.

Lehet ideje lenne hazamennem…