Jó idő telt el. Minden óta.

Életem csendes boldogságban telik, néha már olyan szintű közönyösségnek köszönhetően, amitől már-már lelkiismeretfurdalásom van. Pedig én akarok törődni az emberekkel. Tényleg. De úgy néz ki ez a funkció nem található a szerkezeten, vagy legalább is csak limitáltan működik.

Viszont ennek is van jó oldala. Tegnap azon kaptam magam, hogy az a bajom, hogy nincs semmi bajom. Ez így nem túl értelmes, de amikor az embert bántja valami, azon úgy elrágódik, elvan vele, néha előveszi magányosabb perceiben és nézegeti, esetleg naplót vezet róla. De tegnap, ahogy a szokásos intellektuális műveleteimet folytattam (koliban feküdtem az ágyon és néztem a plafont) rájöttem, hogy nincs dédelgetendő bajocskám. Nyitott könyv vagyok magamnak.

És most jön az érdekes rész: csalódtam. Mondhatni, kibrándult lettem, hogy ezentúl már nem fogok magamnak meglepetést okozni? Kiszámíthatóvá válok magamnak? És ami a legrosszabb... lehet ezt jelenti felnőttnek lenni? Már nem azért, de rohadt unalmas.

De persze, az is lehet, hogyha majd jól megpakolnak a szorgalmiban, már nem lesz ennyi időm a plafonnal társalogva ontológiáról filozofálni.

Ja, és az egri balesetin disco zene megy. Ezt fontosnak tartom megemlíteni.