Vége a karácsonynak, újra fel lehet lélegezni, és újra eszembe jutott, hogy írni is kéne néha, nem csak gondolni rá, merthogy attól még nem lesz leírva. Ördögi kör, mivel abban a pillantásban ahogy leülök, hogy na akkor most mindent kiírok magamból, hát persze hogy ezerfelé potyog az összes ötletem meg gondolatom amit megörökítésre szántam. Ehhez még hozzájön, hogy van néha egy két frankó ihletett percem, de akkor meg nincs a közelben gép meg nyugodság, hogy le tudjam írni. Bosszantó.

Tehát itt ülök, 2009 utolsó napján, bámulva a képernyőt, gondolatban kapkodva az emlékek után. Ha máskor nem is, Szilveszterkor igazán lenne indokom szentimentálisnak lenni, de persze most nem vagyok nosztalgikus hangulatban. Elmémben összezsúfoloódik egy csomó kép, emlék, kedves pillanatok, örömök és jópár gond, de még azt sem tudom idén voltak-e. Tényleg öregszem. Olyanokon gondolkodom, hogy hova megy el egy élet, hogy tényleg egy napnak tűnik, meg hogy meghalok. Pedig ha minden igaz még fogom pár évig taposni a flasztert.

Holnap, azaz szűk hat üra múlva megint kezdődik minden előlről, ami valami végtelen úgymond reménnyel (?), de legalábbis várakozással tölt el. Új esély. Mondjuk én sosem teszek újévi fogadalmakat, mert úgysem tartom be, és utálni fogom magam érte, az meg kinek kell ugyebár, de akkor is új esély. Nameg, megint jön a tavasz. Zöld lesz minden. Meg szines. Meg illatos, és meleg. Akárhány éves vagyok, tavasszal fiatalnak érztem magam. És akár mi történik, Miskolcon úgy érzem nem történhet baj. Logikusan következik ebből, hogy nincs jobb, mint Miskolcon tavasszal. 

Tehát évvége, nagyokat mondunk, mégnagyobbakat hallgatunk. Az én esetemben a második a jellemzőbb, akár milyen hihetetlen.

És hogy mi lesz jövőre? Nem tudom.

De hinni akarok a jobban.